Chapter 42

But I love you more

Jonghyun lassan a szájához emelte a – kinti, lepukkant és kissé hangos automatából vett – kávéját, és óvatosan kortyolt egyet belőle. Tekintetét le sem vette az előtte – a kórházi ágyban, mozdulatlanul fekvő – szőke szépségről. Másfél napja már annak, hogy egy telefonhívás után Heechullal Taemin és Key megmentésére siettek, másfél napja annak, hogy Kibum megsérült és másfél napja annak, hogy így, - mozdulatlanul és kifejezéstelenül, hófehéren mégis gyönyörűen – fekszik a kórházi ágyon. Amikor a mentősök megérkeztek, egyből kezelésbe vették a fiatalabbat és persze őt a közelébe sem engedték. A végére igaz sikerült kikönyörögnie, hogy had mehessen velük a mentőautóban, de amint megérkeztek a kórházba, Keyt elgurították egy hordágyon, őt pedig egy kedves nővérke egy fertőtlenítő szagú szobába tessékelte, ahol ellátták a sérüléseit. Nem sokkal rá, megérkezett Taemin és Heechul is – bár az utóbbinak csak a nyavalygását lehetett hallani, miszerint tud ő a saját lábán is járni. De Taemin szelíd erőszakkal mindig vissza tudta fektetni az ágyba, bár ő sem volt jó formában.  Mint később kiderült elkapott valami vírust és ettől volt láza, na meg persze nem tett jót neki, hogy majdnem eltört a kulcscsontja az erős szorongatástól. Mint őt, mint Heechult bent tartják még egy ideig megfigyelésre és persze kezelésre. A SHINee kis maknae-ja persze egyből csapattársai felől érdeklődött, de a nővérkék akkor még semmi konkrétat nem tudtak nekik mondani. Később Jonghyun maga látogatta meg őket és mondta el nekik, hogy mi a helyzet. Az orvosok azt mondták, Key fel fog ébredni, csak a vérveszteség és a kimerültség miatt nem tért még magához, de ez egy cseppet sem nyugtatta meg Jonghyunt, aki azóta csak egy kávéra és vécére ment ki. Nem tudott addig elmozdulni innen, amíg újra nem láthatja azokat a macskaszemeket, - amiket annyira szeretett  - csillogni, vagy legalább csak kinyílni. Nagyot  sóhajtva tette le a félig megivott kávéját a kis éjjeliszekrényre Key ágya mellett, majd óvatosan kezébe vette a fiatalabb sápadt, vékony kis kezét. A másik karját egy jókora kötés borította, és a könyökhajlatából pedig infúziós cső lógott ki. Tegnap nem csak ez a cső volt Kibum karjaiba, hanem egy másik, amellyel vért jutattak a szervezetébe, de azt ma reggel már eltávolították és így csak az egyik kis átlátszó cső maradt a fiatalabb karjában. Jonghyun nagyot sóhajtva simított végig a puha bőrön, majd óvatosan egybefűzte az ujjaikat. Már régóta érezte, hogy Key nem szimplán csak egy barát a számára, de ezt még magának sem volt képes beismerni, nemhogy neki. Az érzései az évek folytán fokozatosan, de biztosan változtak meg a „legjobb barát” kategóriából a „szerelmes lettem a legjobb barátom” kategóriába. Persze ezt nem mondhatta csak úgy meg Kibumnak, hiszen mi van ha ő nem így érez? Jó hogy mindig vevő a poénjaira, a hülyéskedésekre, tréfákra, na meg persze a fanservice-re, de ez nem minden. Nem tudhatta biztosra, mik Kibum valódi gondolatai, érzései és nem akarta kockára tenni a köztük lévő, szoros barátságot sem. Gondolataiból egy puha kéz érintése zökkentette ki, ami éppen  - az időközben a homlokán keletkezett – ráncokat próbálta kisimítani. Jonghyun szemei hirtelen tágra nyíltak, majd amikor pillantása találkozott a már annyira áhított, csokoládébarna macskaszemekkel, meglepetten kiáltott fel.

 - Kibummie! – ugrott fel hirtelen, mivel sikerült felborítania a székét is.

  - Yah! Baboya, ne zajongj annyit, szétmegy a fejem – mondta nyafogva Key, de azért a szája sarkában kis mosoly játszott. Jonghyun sosem örült még ennyire Key sopánkodásának.

 - Istenem, olyan jó, hogy felébredtél – ölelte magához óvatosan a fiatalabbat, és érezte, hogy a könnyei lassan, maguktól útnak indulnak, és végül Kibum hajában állnak meg.

 - Azt hittem sose kelsz fel többé... úgy féltem Kibummie.. – suttogta megtörten, mire Key szorítást érzett a mellkasában.

 - Jaj Jong... – súgta halkan, majd karjait lassan az idősebb köré fonta, ujjait lassan a hajába vezette és úgy szorította magához. Sosem vallotta volna be, de ő is nagyon félt, hogy soha többé nem láthatja ezt az idióta, de mégis imádnivaló dinoszauruszt, akit annyira szeretett.

 - Soha többé ne ijessz így rám, rendben? – kérte Jong még mindig sírós hangon, Key vállába motyogva – Esküszöm, elmosogatok magam után, amikor szólsz, és nem hagyom szerteszét a ruháimat. És... és sosem előzlek meg a fürdőben, megígérem, mindig te mehetsz először – ígérte meg bűnbánóan, mire Kibum csak jóízűen felnevetett és összeborzolva Jonghyun haját, még jobban magához húzta.

 - Idióta –kuncogta az idősebb fülébe mire Jong arcára is őszinte mosoly kúszott, napok óta most először...

§§§§§

 - De biztos nem fáj semmid? Ne hívjak ide egy orvost, nővért, ápolót, akárkit? – kérdezte Heechul Taemint, aki most takaróba burkolózva ült a kórházi ágyán, és jót mosolygott az idősebb túlzott aggodalmán.

 - Hyung, semmi bajom, csak a lázam ment feljebb. Már kaptam gyógyszert, ne aggódj annyit. Inkább feküdj szépen vissza az ágyadba, ahogy az orvos mondta – intett a fiatalabb a tőle nem messze lévő fekvőalkalmatosság felé. Ugyanis a mi drága Kim Heechulunk addig vitatkozott a személyzettel, amíg egy szobába nem rakták őket.

 - De én jól érzem magam. A bordáim ülve is ugyan úgy gyógyulnak – telepedett le a kisebb mellé Heechul, majd magához húzta egy óvatos ölelésre. Taemin jólesően dörgölőzött az idősebb oldalához egy kis, boldog sóhaj kíséretében. Nem akart vitába szállni Heechullal, mert tudta, esélye sincs és amúgy is jól esett a közelsége. Másfél – lassan két – napja voltak már kórházban, és ez idő alatt rengeteg dolog történt. Példának okáért, nem sokkal azután, hogy ellátták őket, egy igen rémült Minho és egy tiszta ideg Onew rontott be a Heechullal közös kórtermébe és szinte könnyek közt ölelgették először őt, majd a Super Junioros nagy meglepettségére őt is. Amikor azonban Keyről kérdeztek, az öröm hamar eltűnt és a helyét mélységes aggodalom vette át, ahogy immáron együtt vártak a jó, vagy... nem túl jó hírekre. Mindenki nagy megkönnyebbülésére, végül Jonghyun jó híreket hozott, bár az arckifejezése semmit sem változott. A szemei vörösek és kissé duzzadtak voltak a sírástól, és miután közölte, hogy Key jobban van, még megölelte Minhót és Onewt, megpaskolta Heechul vállát és adott Taemin homlokára egy puszit, majd amilyen gyorsan érkezett olyan gyorsan el is tűnt. Onew és Minho még velük maradtak egy ideig, de aztán a menedzserük telefonált, hogy legalább ők ketten jelenjenek meg az aznap rendezett tv műsorban és magyarázzanak el mindent – na jó azért nem a teljes igazságot, de legalább egy hihető hazugságot – a médiának. Nem telt el sok idő Minhóék távozása után és egy kisebb tömeg rontott ismét a kórterembe, élükön Leeteukkal, aki szó szerint Heechul nyakába zuhant, miután szinte az egész Super Junior betömörült a kis kórterembe. Bár az öröm nem tartott soká, ugyanis egy igen ideges ápolónő, mindenkit kitessékelt a kórteremből, arra hivatkozva, hogy ez egy kórház, és hogy a betegeknek pihenniük kell. Pár órával és egy kis alvással később, két rendőr lépett be a kórterembe, amire Taemin rémülten húzódott közelebb a mellette elnyúló Heechulhoz. Mint kiderült a rendőrök a vallomásokat jöttek felvenni, de ezúttal Heechul nem volt hajlandó egyedül hagyni Taemint, emlékezve mi történt legutóbb. A rendőrök sem tehettek semmit ez ellen, hiszen most Heechul is tanúja volt a bűncselekménynek. A rendőrök távozása után végre pihenhettek. És most itt feküdtek együtt – vagyis Heechul félig ült félig feküdt – és Taemin csak arra tudott gondolni, hogy végre vége ennek az egésznek. A rendőrök elmondása szerint Mattet kiviszik az országból, méghozzá a saját apja. Szándékosan elkövetett emberrablással, többszörös gyilkossági kísérlettel, bántalmazással, erőszakkal, a hivatalos szervek megvezetésével és még sok olyan dologgal vádolják, amit Taemin már nem tudott megjegyezni. A fickók, akik Mattnek segítettek, visszamentek a börtönbe, kivéve két embert. Dan és Dave eltűntek, és mivel sem Key – aki idő közben magához tért és vallomást tett - , sem Taemin nem emeltek vádat ellenük, sőt elmondták, hogy ők voltak azok, akik végig segítettek nekik és próbálták megszöktetni őket, ejtették a vádakat ellenük.

 - Heechul hyung? – szólalt meg kis idő után halkan Taemin és kérdőn pillantott fel hyungjára.

 - Hm? – nézett le édesen mosolyogva a kisebbre, és kisimított egy kósza tincset az arcából.

 - Szerinted látjuk még valaha Dant és Davet? – Heechul homlok ráncolva nézett le Taeminre.

 - Ennyire megkedvelted őket? – kérdezte halkan, mire Taemin lesütötte a szemeit és kissé elpirult.

 - Tudod, Dan az elejétől fogva kedves volt velem és sosem erőszakoskodott. Elmondta, hogy csak azért egyezett bele ebbe az egész elrablós dologba, mert ismerte Mattet és megállítani nem tudta volna. És úgy gondolta, hogy a megfelelő pillanatban segít megszökni, és így Mattet is be tudja mártani a zsaruknak. Az elejétől kezdve csak megjátszotta magát Mattnek – mesélte Taemin és Heechul észrevette, hogy a kisebb szeme enyhén csillog, amikor a másik fiúról beszél. Erre kicsit összeszorult a szíve. Mi van, ha Taemin beleszeretett abba a Dan nevű fickóba? A tekintete nagyon erről árulkodott.

 - Vigyázott rám és Key hyungra. Tudod Dave nem volt ám mindig rendes. Az elején nagyon erőszakos volt és minden áron meg akarta kapni Kibumot. Egyszer majdnem sikerült is neki – sötétedett el a fiatalabb tekintete, de aztán újra felcsillant a szeme – De Dan megmentette. Aztán később Dave valamiért átállt a mi oldalunkra. Azt hiszem, már tudom miért – nézett ismét fel Heechulra, aki eddig csendben hallgatta – Szerintem beleszeretett Keybe és ezért védte őt a továbbiakban – fejezte be a mondandóját egy nagy sóhajjal.

 - Igazad van – szólalt meg halkan Heechul – Láttam, hogy néz Keyre. Mintha mindentől meg akarta volna óvni, ami rossz vagy bánthatja. Úgy nézett rá, ahogy Jonghyun is rá néz, ahogy én nézek rád... – állt meg egy pillanatra, majd megvárta, amíg Taemin a szemébe néz, és úgy folytatta – és ahogy Dan nézett rád – fejezte be, és ahogy gondolta, Taemin enyhén elpirult és megszakította a szemkontaktust.

 - Szereted őt? – kérdezte aztán kis idő után, szinte suttogva, és rettegve a kisebb válaszától. Taemin először mintha meglepődött volna, aztán csendben ült egy ideig, gondolkodva.

 - Igen... – súgta végül egészen halkan Taemin és Heechul úgy érezte, hogy a szíve a gyomráig süllyed, ahol aztán apró darabokra törik.

 - Értem – felelte gyenge hangon, mire Taemin gyorsan kapta fel a fejét és majdnem elsírta magát látva Heechul fájdalmas arckifejezését. Talán több fájdalom volt most az arcán, mint amikor eltört a bordája, vagy amikor Matt meglőtte. A kisebb hevesen ült fel, nem foglalkozva azzal, hogy a takarója lecsúszik róla, és őt pedig kirázza a hideg. Két kis kezébe fogta Heechul arcát, majd mélyen a szemébe nézett.

 - De téged jobban szeretlek – suttogta könnyekkel küzdve – Jobban szeretlek bárminél, ezen a világon – nyomta ajkait az idősebbéhez, aki úgy érezte, mintha egy mázsa súlyt vettek volna le a válláról, és hevesen viszonozta a csókot. A  romantikus pillanatot végül az szakította félbe, hogy Taemin reszketni kezdett, így Heechul mosolyogva húzódott hátra, majd visszahúzta a takarót Taemin kis alakjára és visszanyomta az ágyba.

 - Én is nagyon szeretlek – súgta a kisebb fülébe, majd finom csókot lehelt a homlokára. Taemin édesen mosolyogva, tágra nyílt, barna szemekkel nézett fel rá.

 - Velem maradsz, amíg elalszom, hyung? – kérdezte szívszaggatóan imádnivaló hangon, mire Heechul úgy érezte menten pocsolya lesz belőle, amit aztán majd takaríthatnak fel a nővérkék. Óvatosan, vigyázva törött bordáira, lefeküdt a fiatalabb mellé és egyik karját átvetette Taemin vállán.

 - Hát persze, Taeminnie, amit csak akarsz – erre Taemin csak boldogan szusszantott, majd közelebb bújva Heechulhoz, nyugodt álomba zuhant hyungja biztonságot nyújtó karjaiban.

........húúú de rohadt régen jártam itt... és ezért bocsánatot is kérek de őszinte leszek. Se ötletem, se kedvem nem volt írni,  inkább rengeteget olvastam *_* mostanában olyan jó ficiket találtam. Na de visszatérve a történethez, valószínűleg még egy fejezet lesz belőle és egy epilógus és vége T_T őszintén szólva eléggé a szívemhez nőtt, de már így is elég hosszúra nyúlott, nem terveztem ilyen terjedelműre, de csak úgy jött magától :)

puszi: Yume

U.I: ezt nemrég csináltam, remélem tetszik xD

Új blog

Sziasztok!

Na szóval elkészült az új JongTae blogom :) Persze ezt a sztorit még be szeretném fejezni, csak közben megcsináltam a másikat is. Remélem tetszeni fog nektek. Az ismertető ma fel is kerül majd. Gondoltam kicsit elvonatkoztatok a sztárvilágtól és a SHINee két kis énekeséből hétköznapi, iskolába járó fiatalt csinálok xD Majd meglátjuk mi sül ki belőle :)

Link: http://jongtaefixyou.blogspot.hu/

Puszi: Yume ^^

Chapter 41

~Everything will be alright~

 - Nocsak, nocsak. Dannie fiúnak mégis csak bejön a kis barna – horkantott fel gúnyosan Rick, majd a tekintetét Davere vezette. – Na neee, már te is haver! – röhögött hangosan, majd a maradék három férfi felé fordult.

 - Nézzétek csak fiúk, hát nem édes – mutatott Heechulra és Taeminre, majd Jonghyunra és Keyre.

 - De nagyon cuki, bár én szívesebben lennék a dinóra hasonlító fickó helyében – nyalta meg a száját Peter, mire Jonghyun és Dave egyszerre kapták felé a fejüket és olyan gyilkos pillantással méregették, hogy az csak egy lépést hátralépett. – Wow, mi ez a nagy vehemencia ember? – hőkölt hátra.

 - Elég volt a pofázásból! Intézzétek már el őket! Taemin az enyém, a többivel azt csináltok amit akartok – kiáltott rájuk Matt. A négy férfi tekintete megkeményedett, majd szinte egyszerre bólintottak. Dan óvatosan Taemin és Heechul elé csusszant, amíg senki sem látta, Dave pedig – a még mindig a szorításában lévő Mattel együtt – Jonghyun és Key elé állt. Heechul és Jong egymásra néztek, egy pillanatra a tekintetük összekapcsolódott, majd mindketten lassan bólintottak, aztán Heechul Taeminhez, Jonghyun pedig Keyhez fordult.

 - Taemin-ah – suttogta a kisebb fülébe, mire az csak ijedt, kissé a láztól ködös szemekkel nézett fel rá. – Maradj itt Keyel, vigyázzatok egymásra – súgta a fiatalabb fülébe, mire az rémülten nézett rá.

 - Ne! Ne menj el, kérlek! Na hagyj itt! – kapaszkodott a férfi felsőjébe és könnyek gyűltek a szemébe.

 - Csss, semmi baj. Nem lesz semmi baj. Nemsokára vége lesz és hazamehetünk, de addig is vigyázni fogok rád – csókolt bele a puha tincsekbe, majd lassan lefejtette magáról a görcsösen kapaszkodó kezeket. Jonghyunra nézve észrevette, hogy ő is lassan feláll, Keyt pedig Taemin oldalának dönti, aki óvatosan magához ölelte. Akár milyen beteg is volt a fiatalabb, még mindig jobb állapotban volt, mint Key, akinek a kezéből még mindig folyt a vér, igaz már nem annyira, mivel Jonghyun a pólójából letépett anyagdarabbal elkötötte. Heechul lágy csókot lehelt Taemin ajkaira.

 - Szeretlek – suttogta, mire a kisebb arcán gyenge mosoly jelent meg.

 - Én is szeretlek, hyung – motyogta vissza ő is. Aztán felgyorsultak az események, Taemin és Key csak nagy, ijedt szemekkel tudta figyelni, ahogy Heechul és Jonghyun is beállnak a verekedésbe. Látszólag nem kissé lepte meg Mattet és a kis haverjait, hogy a két fiú ennyire jól tud verekedni, mivel amikor Jonghyun egy igen erős ütéssel a földre küldte a Keyre szemet vető fickót, az igen nagy meglepettséggel és egy meglepődött kiáltással terült el a földön. Matt közben próbált kiszabadulni Dave szorításából, de az csak nem engedte. Még akkor sem, amikor Pete rátámadt. Taemin érezte, hogy Key megremeg az oldalánál és lenézve rá mélységes aggodalom öntötte el. Bandatársa egyre sápadtabb volt, és alig bírta nyitva tartani a szemét.

 - Kibum... – motyogta, mire az csak bágyadtan nézett fel rá. – Nem lesz semmi baj, csak tarts ki, rendben? – kérdezte, mire csak gyenge bólintás volt a válasz, de aztán Key szemei elkerekedtek, és ijedten bámult Taemin mögé. A szája néma kiáltásra nyílott, de mire Taemin odanézhetett volna, mitől ijedt meg ennyire, valaki erősen megragadta a karjánál fogva és talpra rántotta. Meglepett és egyben rémült kiáltás hagyta el a száját. Aztán erős karok fonódtak a válla és nyaka köré, majd egy undorítóan ismerős hang suttogott a fülébe.

 - Azt hitted csak úgy meglóghatsz előlem, édesem? – suttogta Matt a fülébe, majd szabad kezével, amelyik éppen nem Taemin nyakán volt, végigsimított a fiatalabb oldalán, fel egészen az arcáig, ahol aztán megragadta a kisebb állát és maga felé fordította a fejét.

 - Hihetetlen, hogy mindenkit az ujjad köré tudsz csavarni, nem igaz? – kuncogott fel és végighúzta az orrát Taemin nyakán, aki erre csak összeszorította a szemét, és kapkodva szedte a levegőt.  – Legyen az műsorvezető, színész, énekes, csapattárs vagy akár bűnöző. Mert Dan is az, ugye tudod, picim? Drogokat árult meg fegyvereket, sőt lehet embert is ölt már, de ezt nem mondta neked igaz? – Taemin erre csak még jobban szorította a szemét, de azért halkan megszólalt.

 - Dan nem olyan, mint te. Ő jó ember veled ellentétben. Te egy szörnyeteg vagy – suttogta, majd fájdalmasan kiáltott fel, amikor Matt a térdhajlatába rúgott, amitől megbicsaklott a lába és össze is esett volna, ha a másik a torkán tartott keze meg nem állítja.

 - Te azt sem tudod, mit beszélsz! Hát nem érted, hogy nálam senki sem szerethet jobban! – ordította, miközben már olyan szorosan fonta a karjait a fiatalabb törékeny vállai és nyaka köré, hogy szinte lehetett hallani a kisebb csontjai ropogását. Heechul, aki éppen a földön feküdt egy felrepedt ajakkal és - valószínűleg – törött bordával, hirtelen kapta fel a fejét a fájdalmas kiáltásra. Aztán látta, hogy Matt Taemint szorongatja és nagyon úgy tűnt, hogy a kisebb mindjárt összeroppan. Összeszorított fogakkal ugyan, de talpra küzdötte magát, és megindult a másik felé. Eközben Key észre sem vette, hogy Peter mögé lopózott, már csak azt érezte, hogy lenyomják a földre, és valaki a csípőjére ült, majd egy undorítóan perverz vigyorral találta szembe magát.

 - Szia kiscica – suttogta az idősebb férfi, majd izgatottan simított végig a kisebb alakján. Key tiltakozni akart, de már annyi erőt sem érzett magában, hogy a kezét megemelje. Minden kezdett elhalkulni és a szeme előtt kis fehér foltok táncoltak. Nagyon gyengének érezte magát, mintha minden erő kiszállt volna a testéből, már a karja sem fájt. Nem érezte már azt a csípős, lüktető érzést, mint öt perccel ezelőtt. Így amikor Pete a nyakára hajolva csókolgatni és harapdálni kezdte azt, már nem tudott védekezni sem. Csak fáradtan fordította oldalra a fejét, és fájó szívvel nézte, ahogy matt szinte összeroppantja Taemint. Az ő kicsi Minniejét. Fel akart állni, leütni ezt a felette terpeszkedő majmot, odamenni és szétverni annak a rohadék pszichopatának a képét és magához ölelni Taemint, majd végül Jonghyun karjaiban keresni menedéket. De egyiket sem tudta már megtenni. Csak azt érezte, hogy a szemhéja egyre csak nehezedik. Még homályosan látta, ahogy Heechul Mattre vetve magát egy jól irányzott balegyenessel valószínűleg eltöri az orrát, és érezte, hogy a felette térdelő férfi már az övét bontja kifelé, miközben olyanokat motyog az orra alatt, hogy „meglátod jó lesz” meg „istenem, de rohadt szexi vagy”. De ezek már csak homályos képekké mosódtak össze, és mikor végül megadta magát a sötétségnek, még egy kétségbeesett, de mégis számára a legértékesebb hangot hallott meg, ahogy a nevét kiálltja, és a felette lévő súly is hirtelen eltűnt, de nem tudhatta, hogy ez már csak a képzelete szüleménye vagy a valóság, mert az agya kikapcsolt, és engedett a sötétségnek. Engedte, hogy egy olyan helyre vigye, ahol semmi nem fáj és minden olyan nyugodt...

*_*_*

 - Kibum, kérlek, nyisd ki a szemed! – rázta a kisebbet Jonghyun, miközben könnyek folytak végig az arcán. Miután a szart is kiverte abból a perverz disznóból, aki éppen Keyt molesztálta, egyből a fiatalabbhoz sietett, de akárhogyan is szólítgatta, az nem mozdult, nem válaszolt, de ami a legrémisztőbb volt, hogy semmilyen életjelen nem adott.

 - Nem hagyhatsz itt engem, nem! Kérlek szépen – suttogta, majd rántást érzett a vállánál, és felnézve látta, hogy a másik köcsög az. De ő már nem akart harcolni, csak Key mellett akart maradni. Mintha valaki fentről meghallotta volna a kívánságát, Dan egy jól irányzott rúgással a földre küldte a fickót, majd Jonghyun mellé térdelt.

  - Hogy van? – kérdezte aggodalmasan nézve Keyt.

 - Nem válaszol – zokogta Jonghyun. Dan óvatosan Key nyakára tette a kezét, majd Joghoz fordult.

 - Van pulzusa, bár nem túl erős. Valószínűleg a vérveszteség miatt vesztette el az eszméletét. Maradj itt vele, rendben? – kérdezte a síró fiút, aki erre csak bólogatott majd finoman az ölébe húzta Kibumot és kedves kis semmiségeket motyogott a fülébe. Eközben Heechul éppen felkelt a most már vérző orrú és szájú Mattről, aki már nem volt magánál, és a földön magzatpózba kuporodott Taemin felé indult, igaz csak nehézkesen, mert borzasztóan fájt a bordája, és úgy érezte bármelyik percben összeeshet. Odaérve szinte Taemin mellé zuhant, aki erre ijedten rezzent össze, de amint meglátta, hogy Heechul az, nyöszörögve tornázta magát ülő pózba és bár a vállai és a nyaka igen tiltakoztak ellene, ő mégis az idősebb karjaiba bújt.

 - Heechul... – szipogta a kisebb, mire Heechul gyengén körbefonta a karjait Taemin reszkető alakja körül.

 - Most már nem lesz semmi baj. Mondtam, hogy vigyázok rád – suttogta a fiatalabb fülébe, mire az csak sűrűn bólogatott.

 - Jól vagy?  - kérdezte a kisebbet.

 - Nem vészes, és te, hyung? – emelte Heechulra hatalmas, barna szemeit Taemin, mire az idősebbnek egyből ellágyultak a vonásai és szeretetteljesen simított végig Taemin kissé maszatos és horzsolásokkal teli, de mégis gyönyörű arcán.

 - Túlélem – lehelt csókot a fiatalabb arcára. Aztán Taemin visszafúrta a fejét Heechul vállába, míg az idősebb felemelve a fejét körülnézett a raktárszobában. Matt nem messze tőlük a földön feküdt eszméletlenül és így volt még ezzel másik három cimborája is. A negyediket éppen az a Dave nevű fickó verte laposra. Dan az eszméletlen fickókat kötözte éppen meg, hogyha netalán felébrednek, esélyük se legyen itt hősködni. Ami viszont igazán aggasztotta az a JongKey páros volt. Jonghyun éppen az ölében ringatta a valószínűleg eszméletlen Keyt, miközben könnyek folytak végig az arcán.

 - Mi történt Kibummal? – hallotta meg Taemin ismerős, most mégis fáradt és törékeny hangját.

 - Nem tudom, Taeminnie – válaszolt, de Taemin addigra már talpra próbált állni, sikertelenül.

 - Taemin-ah... – kezdte Heechul, de Taemin csak nem adta fel. Mivel felállni nem bírt, így négykézláb kezdett el Key felé kúszni. Heechul, mivel ő sem érzett magában erőt a felálláshoz, szintén négykézláb kúszva érte utol fiatalabb szerelmét, aki már Kibum haját simogatta ki az arcából.

 - Jonghyun hyung, mi van vele? – kérdezte Taemin az idősebbet, miközben a szemei könnyekkel teltek meg.

 - D-Dan azt mondta a vérveszteség miatt van – nyögte ki Jong nagy nehezen. Heechul már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és két mentős rontott be rajta.

 - Oda – mutatott Dan Key irányába, mire azok egyből feléjük vették az irányt és Jonghyun már csak azt érezte, hogy Key súlya eltűnik az öléből és őt pedig erős karok tartják vissza attól, hogy az orvosokon áttörve a fiatalabbhoz rohanjon. Taemin Danre nézett.

 - Te hívtad őket? – kérdezte halkan, mire a másik csak bólintott, majd leült mellé a földre. Heechult éppen egy másik orvos látta el és Taemin akármennyire is szeretett volna, nem mehetett a közelébe, így csak leült oldalra.

 - Nem sokára a zsaruk is itt lesznek – sóhajtott, majd tekintetét Taemin fáradt arcára vezette.

 - Akkor neked és Davenek el kell tűnnötök innen – nézett rá Taemin. Dan meglepetten nézett le rá, mire a kisebb csak gyengén elmosolyodott. – Ne nézz ilyen meglepetten. Segítettetek nekünk, sőt harcoltatok értünk. Nem mehettek csak úgy börtönbe, Dan. – mosolygott rá gyengén a szőkére, aki erre lassan felemelte a kezét és óvatosan végigsimított Taemin arcélén.

 - Túl jó vagy te ebbe a mocskos világba, Lee Taemin – suttogta, miközben megbűvölve nézett azokba a csokoládébarna szemekbe. Taemin látta a másik szemében, hogy mire készül és ő is minden szó nélkül engedte volna a másiknak, hogy megcsókolja, ha nem lett volna Heechul. Mert akármilyen kedves, rendes, okos és vonzó is volt Dan, ő nem látott mást csak egy jó barátot. Az ő szemei előtt mindig egy sötéthajú és szemű, néha kicsit hisztis, de általában vicces és humoros, másoknak sokszor az idegeire menő Super Junioros lebegett, aki mindennél és mindenkinél jobban szerette és akit ő is mindennél és mindenkinél jobban szeretett. Így amikor Dan közelebb hajolt, ő csak finoman az idősebb szájára tette a kezét és szomorúan mosolygott rá. Dan lassan visszahúzódott, és bár látszott a szemében a megbántottság, mégis ott csillogott mellette a megértés is. A tekintetét Heechulra vezette, akit éppen egy hordágyra akartak felerőszakolni, csakhogy az sehogy sem akart rajta maradni, majd vissza Taeminhez, aki közben követte a tekintetét és most kis hamiskás, de mégis szeretetteljes mosollyal figyelte az idősebbet.

 - Szereted őt, igaz? – kérdezte halkan. Taemin nem vette le a szemét Heechulról, aki most felé fordította a fejét, és kis biztató mosolyt küldött a fiatalabb felé.

 - Mindennél jobban – válaszolta Taemin oda se nézve, csak Heechult figyelve és Dan tudta, hogy ezt a csatát esélye sem lett volna megnyerni, mert ami Taemin és Heechul közt van, az erősebb akármilyen szadista elméjénél, vagy terveinél. Ez szerelem és még csak nem is a gyengébbik fajtából.

 - Remélem, látjuk még egymást, Taemin – erre már Taemin is visszafordult felé, és mosolyogva figyelte ahogy Dan felkel mellőle.

 - Biztos vagyok benne, hyung – Dan még visszahajolt és óvatos puszit lehelt Taemin arcára, majd az ajtóhoz sietett, ahol Dave már várta. Taemin nagyon is csodálkozott, amikor a kigyúrt fickó odament hozzá és leguggolt elé, hogy egy magasságba legyenek.

 - Sajnálom, amit tettünk... és tudom, sosem leszek jó ember, de valahogy ti segítettek a folyamat elindításában – húzta féloldalas mosolyra a száját, majd a mentőautó felé nézett, ahol Key volt. – Ha felébred, mond meg neki, hogy sajnálom és, hogy remélem nem tiszta gyűlölettel gondol majd rám.

 - Biztos vagyok benne, hogy nem gyűlöl téged – mondta Taemin halkan, mire Dave csak ismét halványan elmosolyodott, majd egy kézmozdulattal összeborzolta Taemin már amúgy is elég kócos haját.

 - Vigyázz magadra, pöttöm – vigyorgott le a kisebb morcos ábrázatára a név miatt, majd Dannel együtt sietve távoztak, amikor kint felhangzott a szirénák vijjogása.

Nyugalom emberek, még élek :) Csak ugyebár lassan itt az év vége és az átlagomat meg jó lenne megtartani így a dolgok kicsit elhúzódtak, meg el is hanyagoltam az írást mostanában.... :S Ez sem lett olyan hú de hosszú fejezet, de igyekeztem valamit azért mégis összedobni. És nem kell aggódni azoknak akik megkedvelték Dannie fiút, mert szerintem fel fog még tűnni :) azért a véleményeket most is szívesen fogadom!!! :)) pusziii <3

Chapter 40

§ Why can't you just leave me alone? §

- Hát ezt nem hiszem el! – röhögött fel Matt, amikor Key és Dave megálltak Dan mellett és a fiatalabb egyből a karjaiba zárta Taemint.

 - Nincs semmi bajod, Minnie? – kérdezte Key a kisebbtől, mire az csak megrázta a fejét, de amikor Kibum kicsit erősebben ölelte, halkan felszisszent. Akármennyire is próbálta eltitkolni, igenis fájt az oldala, ahol Matt megszorította. Ezen felül persze még mindig érezte, hogy a láza még nem ment le és emiatt szédült is.

 - Most már minden rendben lesz. Jonghyun és Heechul hyung már úton vannak, és nemsokára haza megyünk, rendben? – nyomta az arcát a fiatalabb forró homlokára, majd megpuszilta.

 - Heechul hyung? – kérdezte Taemin reménykedve, kissé gyenge hangon.

 - Igen, ő. Mindjárt itt lesznek, ne félj – simított végig a kissé kócos tincseken anyáskodón.

 - Ó, de ééédees, mindjárt elolvadok! - gúnyolódott Matt, mire Key összehúzott szemekkel nézett rá.

 - Kikérdezett? – köpte oda a szavakat, mire Matt arcáról eltűnt a mosoly és a helyét tiszta harag vette át.

 - Te csak ne pofázz nekem vissza, ribanc! – sziszegte mérgesen Keyre. – Még mindig nem tudod hol a helyed! - indult meg a fiatalabb felé, csakhogy a fegyver csöve most is megállította. Gyűlölettől szikrázó szemekkel nézett fel Danre, aki védelmezően lépett Key és Taemin elé és egy pillanat múlva Dave is megjelent mellette és pontosan Kibum elé állt.

 - Ne már Dave! – kiáltott fel idegesen Matt, látva, hogy erőfölényben vannak ellene. – Te nem vagy ilyen, haver! Emlékezz csak miért is ültél börtönbe! Nem hiányzik az erőszak? Na? Tudod, hogy megkaphatnád a kis szöszit – próbálta átcsábítani a férfit Matt. – Látom hogy akarod őt. Látszik a szemedben, amikor csak rá nézel. Hiszen gyönyörű, nem igaz? – nézett most Keyre, aki ijedten kapta a fejét Dave felé, aki egy pillanatig hezitálni látszott, és vágyakozva pillantott Keyre és éhesen mérte végig. Tényleg tetszett neki és már régen nem vágyott így senkire sem. – Simán legyűröd őket és tiéd lehet. – lépett közelebb óvatosan Matt, de Dan látta a mozdulatot és figyelmeztetően emelte fel a fegyverét.

 - Dave, ne higgy neki! Ne hagyd, hogy megint átverjen! Te nem vagy erőszaktevő! Amiket tettél, azokat valamilyen okból tetted. Valamiért, vagy valakiért, akit elveszítettél – erre mondatra Dave arca összerándult, de nem mozdult, még mindig Kibumra bámult, aki ijedt de most mégis érdeklődő szemekkel nézett rá. – Ő sem akarná, hogy ezt tedd, te magad mondtad – Dave arca egy pillanatra ellágyult és Key elé lépett. Amaz meg sem mozdult, csak állt Taeminnel a karjaiban, - aki már alig volt magánál a láztól – és kissé ijedten nézte, ahogy Dave felemeli a kezét. Behunyta a szemét és várta az ütést épp úgy ahogy Matt is csak ő élvezettel nézte ahogy a kigyúrt férfi ütésre emeli a kezét. Így mind a ketten meglepődtek, amikor Dave ahelyett hogy megütötte volna, Keyt, óvatosan végig simított az arcán, és lassan felemelte azt. Kibum félve nyitotta ki a szemeit és nézett fel Davere. Az csak egy fél vigyorra húzta a száját, majd Matt felé fordult és az arca már kifejezéstelen volt.

 - Bocs haver, változnak az idők és az emberek – vigyorgott gúnyosan az immáron dühös Mattre.

 - Hát ilyen komolyan nincs! Mi van veletek? Nem ezért vettelek fel titeket! A feladatotok ennek pont az ellenkezője lenne! Itt kéne tartanotok őket, nem pedig megszöktetni!  - dühöngött és közben észrevétlenül közelebb került Keyhez. Taemin mögötte volt és az idősebb hátának dőlt, támogatást keresve.

 - Időközben rájöttünk, hogy nem vagy normális, cousin! – mondta gúnyosan Dan, de aztán hangosan kiáltott fel, amikor Matt egy hirtelen mozdulattal megragadta Key karját és maga elé húzta, pajzsként, majd ki tudja honnan egy tőrt húzott elő és a torkának szögezte azt.

 - Kibum! – kiáltott fel Taemin, amikor Key kicsúszott a szorításából, és már indult is meg felé, csakhogy Dan visszafogta, és maga mögé tolta.

 - Most nem olyan nagy a szád, Key? – suttogta gúnyosan a fiatalabb fülébe Matt és a kés pengéjével végigcirógatta Key arcvonalát. A kisebb csak csendben állt, összeszorított fogakkal és remegő végtagokkal. Most már tudta, mit érezhetett Taemin Matt karjai közt. Félelmet, rettegést, pánikot, szabadulni akarást, de legfőképpen vágyat. Nem Matt felé, hanem azért a személyért, akire egy olyan pillanatban a legjobban vágysz. Akitől azt várod, hogy eljön érted, és megvéd mindentől. Akinek az érintésére a legjobban vágysz. És ezekre a gondolatokra Key szeme előtt csak egy – nagyon ismerős és számára kedves arc lebegett. Jonghyun. Az emlékre, ahogyan az idősebb ránevet, majd incselkedve szalad előtte, könnyek gyűltek a szemébe. Szinte nem is figyelt a környezetére. Pár perc ki is eshetett, mert a következő dolog amit érzett, az egy éles, csípő érzés, amikor is a penge az alkarján a bőrébe mart. Szívszaggatóan fájdalmas kiáltás hagyta el a száját.

 - Rám figyelj, ha hozzád beszélek, te kurva! – ordított Matt, ahogy egy jó tíz centis elég mély vágást ejtett Key karján. Dan már mozdult volna, de erre Matt csak ismét csak Kibum torkához vezette a kést. A fiatalabb szemeiből lassan csordogáltak a könnyek, de így volt ezzel Taemin is, akit most már Dave tartott vissza attól, hogy Mattre rontson, nem törődve a késsel.

 - Ne! Hagyd őt békén, te rohadék! Hát nem volt még elég? Nem tettél még eléggé tönkre? – ordította Mattnek, miközben a könnyei megállíthatatlanul folytak tovább. – Most már azokat is bántod, akiket szeretek? Miért? Mivel érdemeltem ezt ki? – Taemin testéből mintha minden erő elszállt volna, és a lábai feladták a szolgálatot. Összecsuklott Dave karjaiban, aki óvatosan csúszott le vele a padlóra, ahol aztán a kisebb tovább zokogott.  Mielőtt bárki is mondhatott volna akármit, az ajtó nagy robajjal kivágódott és egy ziháló Jonghyun rontott be rajta egy szintén lihegő Heechullal.

 - Kibum! – ordított Jonghyun, amint észrevette a fiatalabbat Matt karjai közt, amint egyik kezéből dől a vér, amíg másik kezével azt szorítja. Amikor az épülethez érve tanácstalanul álltak, olyan tehetetlennek érezte magát, és félt is. De amikor meghallotta, Key szívet tépően fájdalmas kiáltását, a lábai maguktól indultak meg. És most, a látvány, ahogy a másik tehetetlenül, zokogva szorítja vérző karját, amíg valami elmebeteg egy kést tart a torkánál, mindennél fájdalmasabb volt.

 - Key! – indult meg egyből a fiatalabb felé, csakhogy Matt egy igencsak fenyegetőmozdulattal, - amikor is a kést enyhén belenyomta Kibum nyakának vékony bőrébe – megállította.

 - Maradj ott ahol vagy, különben átvágom a kis díva torkát! – kiáltott dühösen.

 - Taemin! – hallatszott egy kiáltás Jonghyun mögül, és mire hátra nézett, Heechul már a karjaiban tartotta, a most már teljes szívéből zokogó Taemint, aki biztonságot keresve bújt a Super Junioros mellkasába.

 - Heechul hyung, annyira hiányoztál, úgy szeretlek! – fúrta bele még jobban a fejét Heechul pólójába.

 - Sss, nyugodj meg, szerelmem, semmi baj, itt vagyok, én is nagyon szeretlek.– simogatta a barna tincseket, miközben nyugtató szavakat suttogott a fiatalabb fülébe.

 - Te rohadék, már megint itt vagy? – köpte a szavakat idegesen Matt, ahogy a párost nézte. Jonghyun nem tudta levenni a szemét Key könnyektől maszatos arcáról, ami már kissé sápadt volt a vérveszteségtől. Tudta, hogy tennie kell valamit, nehogy késő legyen. Mivel Matt most nem figyelt rá, hanem Taeminnel és Heechullal foglalkozott, ő lassan közelebb araszolt Keyhez. Az csak megrázta a fejét,és a szemével kérlelte Jonghyunt, hogy ne csináljon semmi ostobaságot. Jonghyun látta, hogy az egyik fickó a kettő közül, a szőke, ugyan úgy tesz, ahogy ő, és lassan araszolt a kést szorongató idióta felé. Jonghyun nem tudta kik ezek a fickók, de amikor beléptek a szobába, úgy tűnt egy oldalon állnak velük, hiszen Taeminéket próbálták megvédeni. De most nem volt ideje ilyenekre, csak Key lebegett a szeme előtt. Még akkor is, amikor nem törődve annak az ijedt kiáltásával, Mattnek ugrott, és megpróbálta kicsavarni a kezéből a kést. Matt annyira meglepődött, hogy elengedte Keyt, aki így az ágynak zuhant, ő maga pedig Jonghyunnal együtt a padlóra, ahol aztán birkózni kezdtek a késért. Jonghyun sikeresen kiütötte a kezéből a szúró eszközt és két jókorát behúzott az idősebbnek. A földön verekedve birkóztak, míg végül Matt került felülre és a kést – ami ki tudja, hogy került megint hozzá – minden áron a fiatalabba akarta döfni, csak hogy Jonghyun nem adta magát olyan könnyen. Minden erejével Matt kést tartó karjának feszült. Aztán Matt hirtelen lerepült a fiatalabbról és durván a fölnek vágódott. Dan fél mosollyal az arcán nyújtotta oda a kezét Jonghyunnak, aki azt szintén egy fél mosollyal az arcán fogadta el azt. Dave időközben lefogta a most már Taemin felé induló Mattet, aki erre csak őrjöngeni kezdett.

 - Eressz el te állat! Ő az enyém, érted?! Az enyém! Senki másé, az enyém! – ordította, miközben a szemét le sem vette Taeminről, aki rettegve bújt bele az őt szorosan ölelő Heechul mellkasába. A Super Junioros lágyan belecsókolt a barna tincsekbe, majd sötéten nézte Mattet.

 - Soha nem volt a tiéd és sosem lesz a tiéd! Erőszakkal kényszeríteni valakit, hogy szeressen, kegyetlenség. Mindenkinek joga van arra, hogy maga döntsön. De miket is beszélek itt? Egy olyasfajta, mint te, ezt sosem érthetni meg – horkant fel gúnyosan, és még közelebb húzta magához Taemint, majd lassan ringatni kezdte.

 - Te rohadék! Mindent elrontottál, már az első alkalommal is! Minden a te hibád! Kinyírlak! Esküszöm, kinyírlak! – üvöltött Heechul felé és vadul kapálózni kezdett Dave szorításában.

 - Dan? Azt hiszem, jól jönne egy kis segítség – kiáltott oda a kopasz férfi Dannek, aki éppen egy rongydarabbal próbálta elállítani a vért, ami még mindig megállíthatatlanul folyt Key kezéből. A kisebb Jonghyun karjaiban feküdt, amíg az szorosan ölelte magához. Amikor a fiatalabb odaért Davehez, megállt Matt előtt, aki szinte vérben forgó szemekkel nézett fel rá.

  - Megbíztam benned! Azt hittem te sosem fordulsz ellenem! De pont te, Dan a saját rokonom! – erre a mondatra, minden szempár, kivéve Keyt és Taemint, Danre szegeződött.

 - Te sosem voltál a rokonom! Mindig is gyűlöltelek, mert mindenki csak hozzád hasonlított! Te voltál a tökéletes gyerek, én meg a semmirekellő. Senki sem vette észre, mennyire őrült vagy csak én, de senki sem hitt nekem. Azt hitték hazudok, amikor azt mondtam nekik, hogy kémkedsz egy lány után, vagy hogy fotókat gyűjtesz róla.  – ordította Matt képébe Dan – Azt hitték én vagyok az őrült, lenéztek. Úgy kezeltek, mint ha nem lennék a fiuk, hiszen olyan nem létezik hogy az ő rendes, okos, tisztelettudó keresztfiuk egy pszichopata . Emiatt züllöttem el, mentem bele minden rosszba...  - Dan szemébe lassan könnyek gyűltek az emlékektől. – Amikor a szüleid rájöttek, hogy nem vagy normális, anyámék még nekik sem akartak hinni – nevetett fel minden humor nélkül, majd hirtelen erősen állon vágta Mattet. – De végül kénytelenek voltak, amikor a szüleid orvosokhoz küldtek. De tudod mit, semmi gond. Hiszen ha nem vagy egy ilyen őrült, sosem ismerem meg Taemint és Keyt – nézett a két fiatalra, akik - az egyik Jonghyun a másik Heechul - ölében ültek, most már egymás mellett. Taemin szemei könnyesek voltak, ahogy rá nézett, ezért Dan küldött felé egy bátorító mosolyt.

 - Taemin egy csodálatos ember. Szerető, gondoskodó, tehetséges, és meglátja az emberekben a jót, még azokban is, akikben nehéz megtalálni – vetett egy gyors pillantást Davere.  – Kibum pedig a leggondoskodóbb, legvédelmezőbb ember, akivel eddig találkoztam. Bármi áron megvédi azt, akit szeret – Key szája erre a mondatra gyenge mosolyra húzódott. – És aki ezeket az embereket bántja, az egy lelketlen szörnyeteg! – húzott be még egyet, csak most hasba. Matt erre összegörnyedt, majd mindenki nagy meglepetésére röhögni kezdett. A szája szélén lassan lefolyt a vér,és az arccsontja is szépen bedagadt az ütésektől, amit Jonghyuntól és Dantől kapott,  mégis most úgy nevetett, mint valami őrült.

 - Hogy ti milyen kis naivak vagytok. Azt hiszitek, kijuttok innen? – röhögött tovább, mire mindenki összezavarodva nézett rá.

 - Mégis miről beszélsz? Talán nem vetted észre, hogy többségben vagyunk? – kérdezte Dave a férfi mögül, mire Matt csak még jobban röhögni kezdett.

 - Key alig van magánál a vérveszteségtől, a kis Taeminnie – pillantott a kisebb felé, aki teljes testével Heechul mellkasának volt dőlve és erősen remegett. Valószínűleg a láz miatt. – Pedig, mindjárt kidől. Ezen felül – nézett Jonghyunra, akinek fel volt repedve a szája, majd Heechulra, maró gyűlölettel a szemében – Ők nem is számítanak ellenfélnek, így maradtatok ketten. Öt ember ellen – vigyorgott gúnyosan. Dan és Dave úgy néztek rá, mint aki nem normális.

 - Hogy mi van? – kérdezte Dan, de Matt ismét csak felröhögött.

 - Dannie, Dannie, Dannie – rázta a fejét kuncogva – Hát nem ismersz már eléggé? Én mindig megkapom azt, amit akarok! És ez alól a kis gyönyörűség sem kivétel – nézett vágyakozva Taeminre, mire Heechul úgy fordította a kisebbet, hogy az még véletlenül se essen Matt látó terébe.

 - Bejöhettek fiúk! . kiáltott fel hangosan, mire az ajtó kivágódott, és négy férfi lépett be rajta, Dan és Dave számára elég ismerősek...

Azta, hát ezt is sikerült befejezni, igaz sokat szenvedtem vele és nem is tetszik annyira..., de mind1 ez most ilyen lett. Említettem már mennyire utálom az iskolát?? Ha nem most említem xD Komolyan, sosem lesz már vége.... vagy nyár,amikor korlátlanul,kötetlenül olvasgathatom a kis fictjeimet, vagy írogathatom a sajátomat..~ óóó, szép élet is lenne xD

Na szóval, lényeg, hogy itt az új feji, éééés, új olvasókkal is bővült a blogom, aminek naaaagyon örülök, Csak előre szólok mindenkinek, hogy nem vállalok felelősséget, ha valaki esetleg megbukik miattam xDD just kidding!! 

Amúgy szerintem legközelebb egy Jongtae fordítással jelentkezem és már új történeten is gondolkodom, ami szintén JongTae párosítású lesz. Az ismertetőt már meg is írtam :)

Puszi nektek: Yume~ <3

És a végére egy kis cukiság, csak hogy senki se essen  depresszióba :) Ez a videó valami halálian aranyos, és ajánlom minden Taemin fannak ( meg azoknak is akik nem azok). nekem feldobta a napomat :)

Chapter 39

§ Can I trust you? §

~fél órával korábban~

Key még akkor is küzdött a másik férfi erős szorítása ellen, amikor már régen kijöttek a szobából. Megfogadta, hogy akkor sem hagyja magát, ha minden ereje rámegy és még jól meg is verik. Amúgy sem volt egy nyugodt természetű ember, csak azokhoz volt türelme, akiket szeretett. Egyébként nem nagyon érdekelte, ha megbántja egyes emberek érzéseit, hacsak nem egy hozzá közel álló személy volt az. Így most is csak küzdött és vergődött Dave kezei között, nem engedve, hogy a másik hozzáérjen. Bár ami még őt is meglepte, hogy a férfi nem is próbált erőszakoskodni vele.

 - Engedj el! Nem engedem, hogy bármit is csinálj velem, hallod?!  - kiáltott hangosan, de a hangja megremegett. Akármennyire is próbálta erősnek mutatni magát, ő is félt, sőt rettegett az erőszaktól.

 - Eressz el, te állat! – legnagyobb csodálkozására, Dave meg is tette. Óvatosan elengedte a kezeit – még csak nem is erőszakosan -, mire Key egyből elugrott tőle és menedéket keresett, csakhogy sehol sem talált. A szoba üres volt. Legalábbis egy kanapén, egy polcon és egy kistévén kívül semmi nem volt benne... és senki. Key összeszűkített szemekkel nézett az előtte álló, türelmesen várakozó  kigyúrt férfira.

 - Ez valamilyen csapda? Hol a többi idióta? – a kérdésre Dave csak felsóhajtott, majd közelebb lépett Kibumhoz, aki erre egyből hátrálni kezdett.

 - Nem foglak bántani, Kibum – erre a mondatra Key megállt a hátrálásban és meglepetten nézett Davere. A másik nem le kiscicázta, hanem a nevén hívta. Dave láthatta a döbbenetet Key arcán, mert felsóhajtott és elhátrált a kanapéig feltartott kezekkel, majd egy kis polchoz érve levett róla valamit. Key egyből felismerte a saját mobilját. A megdöbbenés az arcán csak nőtt, amikor Dave felé nyújtotta a kis készüléket.

 - Vedd el. A tiéd. Dan azt mondta, tudjátok a tervet és hogy kit kell hívnotok, hogy értetek jöjjön. – Key még mindig csak állt egy helyben és az agya gyorsan és ütemesen kattogott.

 - Milyen trükk ez? Nem fogok semmit sem csinálni a telefonért! Semmilyen mocskos fantáziádat nem fogom valóra váltani, ha erre vársz! – szűkítette össze macskaszemeit és úgy méregette a most már mosolygó Davet.

 - Ó, ha tudnád mennyi fantáziám volt már rólad, kiscica – nevetett fel az idősebb, de ebben most semmi gúnyos nem volt – De ebben nincs semmilyen trükk. Dan elmondta nekem a tervet, amikor megtudtam, hogy Matt mindannyiunknak hazudott. Segítek kijutni innen – komolyodott meg és nézett egy pillanatra mélyen Key szemébe. A kisebb tett egy óvatos lépést Dave felé, majd még egyet, miközben végig az idősebb szemébe nézett. Amikor elért Dave-hez, óvatosan nyújtotta ki a kezét a telefonért, amit a másik szintén óvatosan csúsztatott a kezébe, finoman végigsimítva közben Key kezén. Kibum még mindig kicsit gyanakodva méregette Davet, hátha ez csak egy elterelés és amíg ő a telefonnal babrál, a másik nyugodtan rámászhat, de legnagyobb csodálkozására, Dave amint odaadta a telefont, hátrébb lépett.

 - Hol vannak a többiek? – kérdezte Key, mire Dave vigyorogva mutatott egy fémajtóra.

 - Bezártam őket oda. Egész könnyű volt, csak azt kellett nekik mondani, hogy Matt nem jön vissza és hogy mind a ketten ott bent vagytok. Egyből ugrottak én meg rájuk zártam az ajtót – rántott vállat. Keynek kis félmosoly jelent meg a szája szélén, de gyorsan eltüntette, amint Dave ránézett. Csakhogy az idősebb figyelmét nem kerülte el a kis mosolykezdemény, és valamiért a mozdulatra kissé felmelegedett a mellkasa. Aztán Key a figyelmét a telefonjának szentelte, és egy perc múlva már a füléhez emelve várta, hogy a hívott fél felvegye  azt.

§§§§§

Jonghyun fejjel lefelé feküdt az ágyon, egyik karja és a feje lelógott arról, míg a másikon Heechul feküdt, akinek a feje szintén lelógott az ágyról. Mindkettejük szeme alatt karikák villogtak, és már ránézésből meg lehetett mondani, hogy nem is ettek jóformán semmit sem az elmúlt napokban. A két fiú szinte teljesen elzárkózott a csapattársaiktól. Hol Heechul házában ültek, hol a SHINee dorm-ban, azon belül pedig Jonghyun és Key közös szobájában. Azóta ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Szinte a nap minden percében azon kattogott az agyuk, hogy segíthetnének Taeminen és Keyen, csakhogy mindig ugyan oda jutottak. Fogalmuk sem volt, hol kezdjék a keresést. Egyszer-kétszer elindultak, csak úgy vaktában keresgélni, de semmi haszna nem volt. Mindig az lett a vége, hogy a rajongók elkezdték üldözni őket.

 - Hyung...? – szólalt meg jó fél órányi hallgatás után Jonghyun és fejét Heechul felé fordította. Az idősebb szemei kissé pirosak voltak a sok sírástól és a még friss könnyek az arcára voltak száradva. De Jonghyun sem nézett kis másképpen. A gondolat, hogy soha többé nem látja viszont Keyt és Taemint, olyan érzést keltett benne, mintha valaki egy jó nagy kést szűrt volna a szívébe és még jól meg is csavarta volna.

- Hm? – jött a gyenge felelet.

- Szerinted látjuk még őket valaha? – a fiatalabb hangja szinte csak suttogás volt, Heechul mégis megértette.

 - Persze, hogy látjuk! Ne is gondolj másra! Taemin és Kibum okosak és vigyáznak magukra, nem lesz semmi baj... – viszont a mondat végére Heechul hangja elhalkult, mivel újra a szeme előtt volt Taemin összetört teste, és a kép, ahogyan a mentősök újraélesztik.

 - Tudom, hyung, csak annyira hiányoznak nekem.... Kibum... én... nem tudom, de hyung... – Jonghyun szemébe könnyek gyűltek, ahogy maga elé képzelte Keyt, ahogyan előtte áll, szőke tincsei a szemébe lógnak és melegen mosolyog le rá. – Én azt hiszem, szerelmes vagyok Keybe... – suttogta egészen halkan, mire Heechul felé fordította a fejét és halványan rámosolygott.

 - Ezt már tudjuk Jonghyun –ah. A kezdetektől látszott rajtatok, hogy ez több mint barátság. Ahogy ránéztél és ő rád nézett. Most csak kijelentetted a nyilvánvalót. – nézett Jonghyun már könnyes szemeibe.

 - De hyung, még csak el sem tudtam neki mondani, mennyire szeretem... és mi van, ha már-

 - El fogod tudni mondani neki!  - vágott közbe Heechul, a tekintete kemény volt. – Nem- - a mondandóját telefoncsörgés szakította félbe.

 - Azt hiszem ez a tiéd – mondta aztán Jonghyunnak, de az már addigra a telefonja felé rohant és azt hitte, megáll a szíve amikor meglátta a kijelzőn villogó nevet, egy kis szívecskével mellette. Nagy, tágra nyílt szemekkel nézett Heechulra, aki csak tanácstalanul figyelte a fiatalabbat.

 - K-kibum? – suttogta a telefonba, mire Heechul olyan gyorsan pattant fel, hogy érezte beleroppan a háta. De ez most a legkevésbé sem érdekelte. Egy pillantás alatt Jonghyun mellett volt.

§§§§§

 - Jjong – lehelte Key a telefonba és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy meghallotta Jonghyun hangját.

 - Key hogy vagy? Jól vagy? Nem bántottak? Hol vagytok? Ott van Taemin? Ő is jól van? Kérlek, mond, hogy nincs semmi bajod! – hadarta az idősebb, mire Keynek meleg mosoly jelent meg az arcán és könnyekkel a szemében nevetett fel kicsit.

 - Hyung, nyugi, ne hadarj! Jól vagyok, semmi bajom és Taemin is remélhetőleg jól van – nézett egy pillanatra Davere, aki eddig csendben figyelte, ahogyan Kibum arca megtelik örömmel és melegséggel, ahogy a vonal másik végén lévő csapattársával beszélt.

 - Hol vagytok Key? Szólok a rendőröknek és-

 - Nem! Jonghyun nem szólhattok a rendőröknek! Mattnek mindenhol beépített emberei vannak! – vágott közbe gyorsan Key, majd Dave felé fordulva bólintott, amikor az csuklójára mutatott, jelezve, hogy siessen, nincs sok idejük.

 - De Kibummie...

 - Figyelj Jjong! Elmondok neked egy címet, ide kell jönnöd értünk és mivel valószínűleg most Heechul hyung is ott van és minden szavamat hallja – következtetett Key – Ezért ő is jöhet. A lényeg, hogy senki sem tudhatja, hogy eljöttetek, legfőképpen a rendőrök nem, érted?

 - Igen, Key. Persze, indulunk, és ott leszünk amilyen gyorsan csak lehet... istenem, de hiányzott már a hangod, Kibummie... – Key hallotta Jonghyun hangján hogy sír, így ő sem tudta megállítani a könnyeit.

 - Ne sírj már te nagy mamlasz, mert akkor én is fogok! – nyafogott nagyon is Kibumosan, mire halotta, hogy Jonghyun felnevet.

 - Mond a címet Key! – halotta meg Heechul türelmetlen hangját valahonnan a háttérből, mire csak megforgatta a szemét.

 - Ünneprontó... – motyogta, de aztán gyorsan lediktálta a címet, amit közben Dave leírt egy kis papírra és a kezébe nyomta.

 - Nemsokára látlak – mondta Key, aztán letette a telefont, amikor mind a ketten meghallották Dan hangját, ahogy Davet hívja.

 - Gyere – nyújtotta a kezét Kibum felé. A kisebb egy ideig gyanakodva figyelte a felé nyújtott kezet majd kinyújtva a sajátját engedte, hogy Dave maga mellé húzza. Az idősebben kellemes érzés futott át, ahogy a sajátjába zárta Key jóval kisebb és fehérebb kezeit. Attól félt, ha kicsit erősebben szorítja meg, még összetörik. Amikor elérték az ajtót, és kinyitva azt, Taemint Dan mellett, az idősebb oldalához simulva, míg Mattet velük szemben egy jókora monoklival a szeme alatt találták, Key nem tudta megállni, egy kis mosoly kúszott az arcára.

Sok idő elteltével, de itt az új fejezet, még ha nem is annyira hosszú. Gondoltam leírom a dolgokat Key oldaláról is, mi történik, amíg Dan bent leszereli Mattet :)

A késésért csak egy mentségem van, de az szerintem mindenki szerint elég sokat mondó: Iskola...-_- 

Borzasztó. Mikor lesz már szünet? TT__TT jaaaa és ne feledkezzünk meg a SHINee új lemezéről *_________* egyszerűen fantasztikus, és Jjong haja *q*... és az új vidi (amit szerintem be is linkelek xD) óóóó <3

na jó, befejeztem xDD nem szabad túlzásokba esni :)) Azért remélem az olvasóim még kitartanak és akik szoktak kommentelnek, mert azokat imádom olvasni, főleg a reakciókat :D

Pusziiii: Yume <3

Dream Girl videó *_* <3

Chapter 38

~ Sudden decision~

Dave még akkor is a gondolataiba merülve ült a kanapén, amikor a többiek – kivéve Dant, akit Matt elküldött valahova,- visszaértek. Egyszerűen nem tudta megérteni, hogy annyi év után, ismét képes volt érezni. Annyi éven keresztül igyekezett egyre rosszabb és gonoszabb tetteket elkövetni, csakhogy ne kelljen éreznie a fájdalmat. Annak a fájdalmát, hogy elveszítesz valakit. Ezért is lett ilyen. Elfojtotta minden érzését, érzelmét, ami még normál emberhez kötötte és megpróbált kegyetlen lenni. Ezért is rabolt, csalt, lopott és erőszakoskodott immáron nyolc éve. És most ez a két kölyök, csak úgy megtörni látszik ezt. Még most is látta maga előtt azokat a rémült, de mégis mindenre elszánt macskaszemeket, ahogy a kisebbet védik, Olyan szintű féltés csillogott Key szemeiben, amit már nagyon régen látott.

- Hé Dave, haver! Itt vagy? – érzett meg egy nem kis erejű csapást a vállán és felnézve Rickkel találta szembe magát. Nem tetszett neki ez a hapsi. Na jó a többi sem, Dantől meg kirázta a hideg, de ez a Rick fickó már túl sok volt még neki is. Nem elég, hogy jóval idősebb mindannyijuknál, de még egy perverz is. Komolyan, a múltkor esküdni mert volna rá, hogy rámozdult Danre. DANRE! Arra, akitől neki felállt a szőr a hátán. Igaz be kell vallja, azok a szőke fürtök nem voltak elhanyagolhatóak, és testalkatilag is kisebb volt náluk, de ennek ellenére Dan igen is kigyúrt volt. Legalábbis Taeminhez és Keyhez képest biztos. De ő még akkor sem tudta volna elképzelni, hogy rámozduljon a szőkére, soha! De Rick megtette. Igaz, majdnem a fél keze bánta – gondolt a módra, ahogy Dan kicsavarta az idősebb férfi kezét, de olyan szögbe, ami már rendellenes volt.

- Mit akarsz? – morrant az idősebb férfira, aki erre csodálkozva meredt rá.

- Mi bajod van? Csak nem morcos vagy amiért nem fektetted még meg a kis szöszkét?  - vigyorodott el kajánul – Figyu haver, most se Dan se a főnök  nincs itt, az ajtóhoz pedig van kulcsunk – váltott át a vigyora sunyiba – Mi lenne ha meglátogatnánk a kis vendégeinket egy félórácskára, na? Tied lehet a szöszi, én úgyis a kis barnát akarom. Olyan kis ártatlannak néz ki, hogy már attól beindulok, ha rágondolok, miket tehetnék vele – hunyta le a szemeit. Dave erre csak elfintorodott, és kissé undorodva húzódott el a férfitől. Egy napja még simán belement volna ebbe, szó nélkül. Sőt lehet még ő kezdeményezte volna, de most csak arra tudott gondolni, hogy nem tudja megtenni. Nem tudja bántani őket, főleg, hogy tudja a kis barnahajú beteg. És a gondolatra, hogy az akarata ellenére tesz dolgokat Keyel, amíg Rick szó szerint megerőszakolja Taemint, kiázta a hideg és undorítónak érezte magát. Pedig már nyolc éve nem érezte azt, hogy helytelenül tesz valamit. Arra a gondolatra meg, hogy Rick az ő kis szőke cicáját molesztálja, felment benne a pumpa és ökölbe szorította a kezét.

- Felejtsd el, Rick! – préselte ki a fogai között, mire az említett még meglepettebben nézett rá.

- Hogy mi? – kérdezte döbbenten.

- Azt mondtam, felejtsd el! Meg akarsz halni? Ma jön vissza Matt és ha meglátja, vagy megtudja mit tettél, egyből kinyír! Ennyire hülye vagy?

- Hé, addigra már végeznénk...

- Te komolyan ennyire hülye vagy? A kiskölyök beteg, láza van! Még akkor is megdugnád, ha tudod, hogy nincs magánál, vagy nem tud magáról a láztól? – állt fel felháborodva.

- Naná – jött a rövid válasz, és Dave érezte, hogy a gyomra bukfencet hány.

- Te tényleg beteg vagy! – köpte a szavakat, majd felpattanva a kanapéról otthagyta az idősebb férfit.

- Most mér’? – kiáltott amaz utána, de Dave nem figyelt oda. Azért Taeminék szobájának a kulcsát útközben felkapta és a zsebébe süllyesztette, biztos ami biztos alapon. Nem bízott itt senkiben sem és valamiért rettegett a gondolattól, hogy a többiek bánthatják az ajtó mögött lévő két fiút.

§§§§§

Amikor Dan visszaért a raktárhoz, meglepődve vette észre, hogy Taeminék ajtajának a kulcsa nincs az asztalon. Egyből jeges félelem mart a gyomrába, ahogy arra gondolt, hogy Dave vagy Rick éppen most erőszakolja meg Taemin és Keyt. A maró félelem mellett nem kismennyiségű harag kezdett forrni a mellkasában, ami aztán azonnal elillant, ahogy észrevette, hogy mind a négy pasi a szobában van. Három a kanapén ülve nézett valami műsort, amiből egy szót sem érettek, de csináltak maguknak szinkront, persze tele káromkodásokkal. Viszont Dan meglepődött azon, hogy Dave nincs velük, hanem a sarokban ül az egyik régi fotelban, teljesen a gondolataiba van mélyedve és néha-néha gyilkos pillantásokat lövell Rick irányába, aki ebből semmit sem érzékel. Nem tudta mi történhetett, de a tetkós férfi viselkedése nagyon is furcsa volt. Amikor  ma reggel Matt felhívta, hogy menjen el egy csomagért, attól félt, hogy amíg távol lesz a többiek kihasználják a lehetőséget és bántják Taeminéket. A kulcsot nem vihette magával, Matt megtiltotta, hogy bárki is elvigye azt. Ezért is fenyegette meg Davet, ha egy ujjal is hozzáér Keyhez vagy Taeminhez, személyesen lövi le. De most, így visszatérve látta, hogy szinte semmi sem változott. Kivéve a kulcs.

- Héj! – kiáltott fel, magára vonva így mind a négy férfi figyelmét, akik ki rettegéssel, ki pervezen – az a hülye pedofil Rick – ki pedig kíváncsisággal mérte végig. Dan ledobta a csomagot az asztalra, majd figyelmét visszafordította a négy még mindig figyelő fickóra.

- Hol a kulcs? – kérdezte halkan, mégis mind a négy férfi ereiben megfagyott a vér a hangnemtől, és hárman, szinte egyszerre mutattak Dave-re, aki erre kissé ijedten nézett Danre.

- Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte meg Dave halkan, mire Dan arcára őszinte meglepettség ült ki a hangnemre.

- Rendben – válaszolt lassan a szőke fiú szemöldök ráncolva. Dave feltápászkodott a helyéről és Dan pedig követte a férfit egészen ki a raktár elé.

- Mit akarsz Dave? És hol a kulcs? – tért egyből a lényegre Dan. A másik csak zsebre tette a kezét, kicsit összehúzta a vállát és még véletlenül se nézett Danre.

- Pontosan mit akar Matt tenni Taeminnel és Keyel? – kérdezte hirtelen Dave, mire Dan szemöldöke a homlokáig szaladt meglepettségében. Az idősebb férfi nem kis barnának vagy kiscicának hívta a SHINee-s fiúkat, hanem a nevükön és ez gyanakvásra késztette Dant.

- Mi? Miért érdekel ez téged hirtelen? – Dave úgy nézett ki, mint aki nagyon gondolkodik valamin.

- Ugye nem akarja bántani őket? – erre a kérdésre aztán már egy kis elfojtott hang is feltört a szőke fiú torkából. Hát ezzel a mamlasszal meg mi történt? – gondolta magában.

- Ugye nem csináltál semmi hülyeséget, Dave? – kérdezte gyanakodva Dan, mire az idősebb most először nézett a szemébe, és Dan valamiért megijedt attól amit benne látott. Félelem, aggodalom, szenvedés, megbánás, talán egy kis düh. Mi a frász folyik itt?

- É-én, ma bementem hozzájuk – suttogta halkan – Vittem nekik ételt, ahogy kérted... és T-Taemin félmeztelen volt... és olyan gyönyörű... – Dan szemében felcsillant a düh, és egy szempillantás alatt kente fel az előtte álló, nála jóval magasabb férfit a falra.

- Mit tettél vele? – sziszegte az arcába és szorított a fogáson.

- S-semmit, esküszöm. A-akartam, de Key leütött egy tálcával, aztán a kis barna összeesett a kimerültségtől és a láztól és ő pedig a saját testével védte... nem érdekelte az sem ha bántom, csak Taemint ne bántsam... aztán valami elpattant bennem és azt éreztem segítenem kell nekik... így segítettem... segítettem és ez megijeszt... miért segítettem...? – a férfi olyan gyorsan beszélt, hogy Dannek nagyon kellett figyelnie, hogy megértse, és hogy aztán meglepetten engedje el a férfit.

- Hogy segítettél?

- Visszavittem Taemint az ágyba aztán láttam ahogy Key betakarja, gondoskodik róla, mintha a fia, vagy az öccse lenne és amikor énekelt neki... istenem, mi van velem? – fogta meg a fejét Dave. Dan csak halványan elmosolyodott.

- Megértelek... nem lehet nekik sokáig ellenállni, hidd el... – halkan mondta ki a szavakat, Dave mégis meghallotta.

- Mi?

- Az ember könnyen megkedveli őket, mert imádnivalóak. Nincs olyan dolog amit nem lehet szeretni bennük, és az olyan ember aki meg akarja rontani őket, vagy bántani, az nem érdemes arra, hogy embernek nevezze magát... – Dave csendben hallgatta Dant és közben állandóan Key arca lebegett a szeme előtt. És arra gondolt, hogy még sosem látta mosolyogni. Milyen szép lehet a mosolya...

- Miért tette Matt ezt velük?  - suttogta.

- Mert megőrült... már nem tudja mi a valóság és mi nem... nem tudja a határait, Dave. – nézett rá komolyan Dan.

- D-de... akkor mi lesz Keyel? Taeminnel? Mit akar velük tenni?

- Elvinni őket innen... ki Amerikába...

- N-ne... ezt nem teheti! Ők ide tartoznak! Amikor elhoztuk őket, szó sem volt arról, hogy kicsempészi őket az országból! Azt mondta maximum pár hétig lesznek itt, aztán elengedi őket, hogy csak szórakozni akar!

- Hazudott, Dave! Mindenkinek! – emelte fel a hangját Dan is. Dave pillantása megkeményedett, a szemében harag lángja lobbant.

- Nekem senki sem hazudhat! Ki kell vinni őket innen! – Dan úgy érezte már semmi sem lepheti meg ezek után és Dave most mégis megcáfolni látszik ezt.

- Sosem gondoltam, hogy valaha ezt pont a TE szádból hallom majd! – engedett meg egy gyenge vigyort Dan, amit Dave is viszonzott.

- Az a két kölyök rádöbbentett valamire, amit már régen feledni akartam. – gondolt arra, hogy védte Key Taemint.

- És mire?

- Arra, hogy akárhogyan is próbáljuk tagadni, vannak érzéseink, még ha mélyen eltemetve is. És ehhez el kellett telnie nyolc évnek és számtalan bűncselekménynek, hogy rájöjjek – vallotta be őszintén. Egy ideig csendben voltak, majd végül Dan szólalt meg.

- Miért tetted el a kulcsot? – kérdezte kíváncsian. Dave keze ökölbe szorult.

- Mert az a pedofil köcsög nem bírja a farkát a gatyájába tartani egészen addig, amíg le nem vágom! – sziszegte a fogai között.

- Rick?

- Az. Azt a javaslatot vetette fel, mi lenne, ha egy kicsit „játszadoznánk” a foglyokkal. És hiába mondtam, hogy Taemin beteg és láza van, nem zavarta. Azt hittem ráhányok a képére – erre Dan csak elvigyorodott.

- Megváltoztál. – állapította meg.

- A kiscica rádöbbentett, hogy vannak még érzéseim.

- Kedveled Keyt – jött az újabb megállapítás.

- Naná, irtó dögös, harcias és védelmező. És azok a szemek, megölnek – képzelte maga elé Key macskaszemeit.

- Akkor segítesz kivinni őket innen? Ez nem csak egy csapda? – kérdezte Dan. Dave most először tűnt teljesen őszintének, amióta itt vannak.

- Mond a tervet! – nézett mélyen Dan szemébe, mire az csak bólintott.

- Gyere velem! – és ezzel a két fiú eltűnt a raktár mögött, ahol senki nem láthatja és hallhatja meg őket.

§§§§§

Key óvatos mozdulatokkal simította ki Taemin haját az arcából. Már lassan három óra is eltelt azzal a nagydarab fickóval való incidens óta, de Kibum agya álladóan csak azon kattogott, miért? Miért nem használta ki a lehetőséget? Miért nem bántotta őket? Miért segített Taeminnek? És a miértek csak gyűltek a fiatal énekes fejében. Azt sem hallotta, mikor ment ki a hapsi a szobából, olyan csendben tette. Valamiért ez gyanakvásra késztette Keyt. Csak nem készül valamire azért sunyizott ki? Gondolataiból kulcszörgés rántotta ki, mire rémülten fordult az ajtó felé. Ez már csak egy ember lehet. Matt. Így gondolkodhatott Taemin is, mert halkan nyöszörögni kezdett és még jobban belebújt Kibum oldalába. Az idősebb érezte, mennyire remeg kis csapattársa. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy a láztól, vagy a félelemtől. Valószínűleg mindkettőtől.

 - Erősnek kell lenned Minnie. – suttogta a kisebb fülébe halkan – Emlékezz mit mondott Dan. Nem lesz itt sokáig és akkor kijutunk innen – puszilt bele a barna tincsekbe. Taemin lassan bólintott és vett egy nagy levegőt, amikor az ajtó kinyílott.

- Ó, hát nem édesek, Dan? – hallotta meg Taemin a számára annyira rettegett hangot.

- De, nagyon – ez a hang ismerős volt és Taemin innen tudta, hogy Dan is itt van. És a tudat, hogy a szőke fiú is bent van a szobában, valamiért egy kicsit megnyugtatta. A kisebb lassan nyitotta ki a szemeit, mert még így is forgott vele a világ. De amit először meglátott, az a felé hajoló Matt arca volt, így ijedtében kis kiáltás hagyta el a száját és hátra ugrott. Key időközben nem mozdult mellőle, ami úgy látszik nem tetszett Mattnek, mert bosszús pillantást vetett Kibum Taemin köré fonódó karjára.

- Á, Kibum. Vagy nevezzelek inkább Keynek? – nézett szórakozottan a fiatalabbra, aki viszont olyan merő haraggal nézett vissza rá, hogy attól mások már megrettentek volna. De Mattet látszólag nem nagyon érdekelte.

- Csak a barátaim hívnak Keynek és te még véletlenül sem vagy az! – szűrte ki mérgesen a szavakat a fogai között Key. Matt erre csak megrázta a fejét.

- Ejnye, de morcos ma valaki. Csak nem hiányzik a kiskutyád? Hiányzik Jongie? – vigyorodott el gúnyosan, majd könnyű szerrel kapta el Kibum felé repülő öklét és elkapva mindkét csuklóját, álló helyzetbe rántotta maga elé.

- Jonghyunt hagyd ki ebből! – kiáltotta Key mérgesen. Matt ismét csak jót kacagott a harcias díván és megsimogatta az arcát, de Key csak elrántotta a fejét és megpróbálta kirántani a kezét a szorításból, persze esélytelenül.

- Nagyon védelmező vagy, csak a modorod nagyon durva. Nem ez illik egy dívához, nem gondolod? – kérdezte jól szórakozva.

- Tényleg? Ó, elnézést, akkor ehhez mit szólsz? – kérdezte Key gúnyosan, majd nemes egyszerűséggel arcon köpte Mattet. Erre a mozdulatra még a Matt háta mögött álló Dan levegője is benn ragadt. Taemin pedig nagy, ijedt szemekkel nézte ahogy Matt arca elsötétül és már emeli a kezét, hogy megpofozza Keyt.

- Ne! Kérlek, ne bántsd! – hallotta Taemin a saját hangját, és lassan felküzdötte magát ülő helyzetbe, igaz minden forgott körülötte. Matt, ahogy ránézett a fiatalabbra, aki legyengülve, egy rövid ujjú pólóba, kócos barna tincsekkel, nagy, barna, mégis fáradt és kérlelő szemekkel nézett rá, minden haragja elszállt.

- Ó, nem Taeminnie – lökte Keyt Dan karjaiba, - aki még épphogy csak elkapta az elesni készülő dívát,- és térdelt le Taemin elé. – Nem fogom bántani, nem. Hiszen megígértem, hogy nem okozok neked többé fájdalmat, igaz? – fogta meg a kisebb reszkető kezeit. Taemin halálra volt rémülve, mégis megpróbált higgadt maradni. Matt viselkedése nagyon megijesztette. Olyannak tűnt, mint aki teljesen megbolondult. Az egyik pillanatban még képes lenne megütni Keyt, a másikban pedig arra esküdözik, hogy sosem bántaná.

- Viszont valahogy tanulnia kell – mosolyodott el – Dave! – kiáltott fel hirtelen, mire az ajtóban meg is jelent az említett személy.

- Igen főnök? – kérdezte a nagydarab pasi, mire Matt felállt, megfogta Keyt, kirántotta Dan kezei közül és szó szerint hozzávágta Dave-hez, aki meglepettségében kicsit hátrahőkölt.

- A tied. Tanítsd jó modorra, mert úgy látszik az nincs neki! – Matt gonoszan elvigyorodott Key rémült arckifejezésén, majd visszafordult Taeminhez, aki még mindig nem vette le a szemét a nagydarab fickóról.

- Igenis, főnök – mondta amaz és elkezdte kivezetni a szobából a most már hadakozó Keyt.

- Ne! Engedj el! Nem akarom, ne! – sikított, mire Taemin felpattant az ágyból, és nem törődve a szédüléssel és azzal, hogy mindenből kettőt látott, elindult Key felé.

- Kibum! Ne, Key-umma! – nyújtotta felé a kezét, de a következő pillanatban erős karok fonták körül. Az első reakciója a szabadulás volt, így már éppen kezdett volna kapálózni, de aztán ismerős hang suttogott a fülébe.

- Nem lesz baja, ígérem – Dan hangja valahogy lenyugtatta kissé, de a könnyeit még az sem tudta megállítani és amikor Matt kirántotta Dan karajai közül és magához szorította, zokogni támadt kedve.

- Ne aggódj, édesem. Dave csak eljátszadozik Kibummal, semmi komoly. – kuncogott a reszkető fiú fülébe majd bele is csókolt, aztán tovább haladt a kisebb nyakára. Taemin erre kapálózni kezdett. Nem tehette ezt vele senki, kivéve Heechult. Csak ő neki volt joga ahhoz, hogy hozzáérjen. És ahogy az idősebb fiú arca feltűnt a szemei előtt, még jobban küzdött.

- Eressz el! Sosem leszek a tiéd, érted!? Én Heechulhoz tartozom, Kim Heechulhoz! – ordította teljes tüdejéből, mire a szorítás erősödött körülötte, míg végül már fájdalmassá nem vált a bordái köré font kar szorításának ereje. Matt a másik kezével erősen belemarkolt a barna tincsekbe, mire Taemin felkiáltott fájdalmában.

- Ne merészeld kimondani előttem annak a ribancnak a nevét! Megértetted? – rántott egyet a tincseken, de Taemin csendben maradt. Csak a könnyei folydogáltak csendesen.

- Nem hallottam? – ordított Matt és erősebbre húzta a karja szorítását a kisebb bordái körül. Erre Taemin már nem bírta tovább, felkiáltott fájdalmában.

- Ez fáj! Ne! – aztán a következő pillanatban, már nem Matt karjaiban volt, hanem Danében, aki védelmezően vonta magához, Matt pedig a földön ült és az állát fogta.

- Mi a fasz?! Megbolondultál Dan? – kiáltott a szőkére, de az csak óvón ölelte a hozzá bújó, zokogó Taemint. Tudta, hogy nem ez volt a terv, - bár már módosítottak rajta egy kicsit-, de nem bírta nézni, ahogy Matt bántja Taemint. A fájdalmas kifejezésre Taemin arcán Dan úgy érezte, mintha valaki egy kést döfne a szívébe és még jól meg is csavarná azt. Így nem hagyhatta, hogy Matt bántsa a kisebbet. Inkább módosít a terven, megüti Mattet, bármit, csak Taeminnek ne essen baja. Matt szeme összeszűkült, ahogy Taemint nézte. A kisebb nem tűnt ijedtnek, ahogy Danhez bújt, sőt inkább úgy tűnt megnyugodott. És a pillantás, ahogy Dan nézett Taeminre. Na neee – gondolta Matt, majd hangosan felnevetett.

- Haha, hát ez jó, haha – fogta a hasát miközben úgy nevetett, mint akinek teljesen elment az esze. – Szóval mindenkit közel engedsz magadhoz, csak engem nem, ugye, te kis ribanc? – nézett Taeminre, aki erre csak még jobban belefúrta a fejét Dan mellkasába. Matt tekintete elsötétült és egy ugrással felpattant.

- Na ez jó. Mindenkire számítottam, csak rád nem Dan. Hiszen rokonok vagyunk. Várjunk csak. Ti hogyhogy ilyen jóban vagytok, mert nekem nem úgy tűnik, hogy Taemin retteg tőled, nemde? – lépett közelebb. – Vagy, még mindig az én oldalamon állsz? – kérdezte Matt majd Danre nézett – Add ide Taemint, most! – kiáltott fel idegesen, amikor Dan nem mozdult.

- Nem – jött az egyszerű, mégis határozott válasz, és Dan még jobban magához húzta Taemint, aki biztonságot keresve bújt az oldalához.

- Dan, haver én nem akarok balhét, csak Taemint. Ne akard, hogy a saját rokonom gyilkosa legyek – még be se fejezte a mondatot, már nyúlt a kabátjához, hogy kihúzza a fegyvert, csakhogy Dan gyorsabb volt, és szabad kezével, már ki is húzta a pisztolyát az övéből és egyenesen  Matt fejének szegezte azt.

- Ez jó. – nevetett fel ismét Matt – És most mi lesz? Innen nem juttok ki, négy emberem van kint és Dave valószínűleg most erőszakolja valahol a kis szőkét – erre a mondatra Dan szája gúnyos mosolyra húzódott, amit Matt nem tudott hová tenni.

- Most mit vigyorogsz? Süket vagy? Sosem juttok ki innen! – tombolt Matt. Ordított és Dan már azon sem csodálkozott volna, ha toporzékolna.

- Először is, dobd el a fegyvert! – célzott a Matt zsebében lapuló fegyverre – És semmi trükk, vagy egyből golyót eresztek a fejedbe. Nem érdekel, hogy a rokonom vagy, sosem kedveltelek igazán – erre Matt csak flegmán elvigyorodott és Dan lába elé hajította a fegyvert.

- Csak nyugodtan vedd el. Úgysem juttok ki innen. Elhiszem, hogy jól verekszel, de négy emberrel még te sem bírsz el – erre Dan csak felhorkantott, majd Taemin füléhez hajolt.

 - Taemin-ah, felvennéd a fegyvert a földről? Én nem akarom levenni róla a szememet. – Taemin csak bólintott, majd úgy, hogy még véletlenül se nézzen Mattre, lassan lehajolt és felvette a pisztolyt a földről és Dan kezébe adta.

- Milyen engedelmes vagy Taemin. Nekem sosem fogadtál szót. Mit mondott neked Dan amitől ennyire kedveled, hm? Vagy talán már ráuntál a hercegedre és új után néztél? – Matt hangja gúnyos volt és megvető. Taemin lassan emelte fel a fejét és nézett az idősebb szemeibe.

- Ő sosem kényszeríttet semmire, sosem bántott, sosem ütött meg, amíg te állandóan azt tetted! Miattad majdnem meghaltam! Kómában voltam egy hétig! Azt hittem sosem kelek fel többé, te rohadék! -  a végére Taemin már ordított és csak Dan ölelő karjai állították meg attól, hogy nekirohanjon Mattnek, akit kicsit sokkoltak a fiatalabb szavai, mert most csendben állt. De így volt ezzel Dan is, aki eddig nem tudta, miket tett Matt Taeminnel, de sosem gondolta volna hogy ezt. Majdnem megölni? Kóma? Az ujja már nagyon viszketett a ravaszon és késztetést érzett rá, hogy ellője Matt valamelyik testrészét.

 - Te mocskos rohadék – suttogta halkan szemeit le sem véve Mattről.  – Csak azért nem verlek agyon, mert tudom, hogy a börtönben majd megteszik helyettem.

- Már mondtam neked Dan, nem juttok ki innen! – vigyorodott el megint Matt, de Dan válasza erre szintén csak egy vigyor volt.

- Ó, tényleg? – kérdezte szemöldök felhúzva. – Dave! – kiáltotta el magát, mire Matt és még Taemin is ugyan olyan tanácstalanul néztek rá, de Dan csak rámosolygott a kisebbre.

- Nem lesz semmi baj – mondta neki halkan és Taemin valamiért hitt neki. Aztán az ajtó kinyílott és Dave lépett be rajta, egy sértetlen és enyhén mosolygó Keyel az oldalán...

jóóóóó hosszú fejezet, csak mert ilyen rendes vagyok és elkapott az ihlet :) naaaaa? mit szóltok Dave barátunk megtéréséhez? Örültök neki vagy hagytátok volna inkább gonosz cukrosbácsinak aki terrorizálja a mi kis dívánkat? xĐĐ Amúgy nem tudom hogy vagytok vele, de így visszaolvasva Key karakterét, néha olyan jókat derülök rajta :DD amúgy is imádom, de ebben meg aztán :DD Szóóóval a komikat most is naaaaagyon várom és olyan jó olvasni őket. Mindig gyors folytatásra ösztökélnek :)

U.I.: ha nagyon későn jön a fejezet, az lehet azért van, mert mostanában teljesen belebolondultam a One Direction-be és hát tudjátok hogy van ez, rengeteg a fanfic xĐ